Sziasztok!
Igen megírtam a 3. -tudom nem túl hosszú- részt,de nézzétek el nekem. Még ma megakartam írni,ezért lett ilyen rövid,de remélem azért elnyeri a tetszéseteket. A kommentekkel ne spóroljatok,mert azok nekem csak erőt adnak! :)) A kövi részig -amit még nem tudom mikor hozok- puszillak titeket!
XoloveSophie
"Nem vagyok féltékeny,de ami az enyém ahoz ragaszkodom!"
Tönkrementem. Belül kihaltam. Olyan ürességet érzek amibe eddig belese mertem gondolni. Két nap telt el a támadás óta. Sem anyuék sem Pattie-ék nem kerültek elő... A Park eddigi kb. 100.000 fős lakosságának mindössze fele maradt meg,azoknak is nagy része sebesült,vagy a halála szélén van. Nem is értem mi történt,senki nem érti. Emlékeztek amikor azt mondtam,hogy szerintem hülyeség,hogy a Központ Londonban van? Most már nem így gondolom,sőt értem. Védelmi szempontból rakták oda,mert London közepét nem bombázhatják le feltűnés nélkül,a Park viszont viszonylag rejtve volt. Most is itt vagyunk,a megmaradt családokat külön szobákba helyezték a maradékot akik egyedül maradtak azok a központi Csarnokba kerültek,a Központ egyik oldalsó szárnyába. Mindenkit etetnek és ügyelnek a higiéniára,mintha ez lenne most a legfontosabb?! Szerintem nem! Aki viszont ellenáll az büntetésre számíthat,mert ahogy fogalmaztak "A londoni populáció nem halhat ki úgy,mint a jamaicai!" . De mi közünk nekünk Jamaicához? Semmi. Ég és föld a két hely! Teljesen megőrültem,nem tudom már ki vagyok. Nem tudom mit beszélek. De ha jobban belegondolok nem is igazán beszélek senkivel. Az első nap amikor a menekülteket behozták Londonba mindenkit kivizsgáltak köztük Justint és engem is. Először azt hitték megnémultam,de utána azt mondták ez csak az engem ért sokk hatása,igazából minden rendben. Justinnal sem beszéltem azóta,hogy idekerültünk,pedig neki köszönhetem,hogy itt vagyok. Az életemet ami még megmaradt. Azt,hogy horzsolás nélkül megúsztam az egészet. Beszélnem kell vele! Egyszerre vesztettük el a szeretteinket,neki is szüksége van rám,ahogy nekem rá. Igen ezt fogom tenni! Megkeresem,mert vele akarok lenni! Vele kell lennem! Csak ő maradt meg nekem... hirtelen álltam fel a padról amin eddig ültem. Rengeteg ember még mindig szellemként járt,s kelt az épület falai között. De hol lehet Justin? Hová mehetett? Hol keressem egyáltalán? Fogalmam sem volt. Körbenéztem,ez az épület hatalmas,bárhol lehet. A nagy fa! Hát persze. Lábaim gyors tempóban kezdtek el futni az udvarra vezető folyosón. A Központot úgy alakították ki,hogy az álomvadászok közvetlen kapcsolatban legyenek a természettel,ezáltal kialakítottak egy belső parkot ami a Központ közepe volt. Az udvaron kisebb állatok;mókusok,nyulak,énekes madarak rejtőztek,s éltek úgy,mintha az erdőben lennének. Ezt a kerületet bonyolult módon,csak Kertnek hívtuk. Mindenki szeretett itt időzni,mert ide ellehetett vonulni a problémák,a tömeg és a kíváncsi szemek elől. A Kert közepén volt egy hatalmas fa. Nagy célja volt minden kisiskolás gyereknek annak a bizonyos fának a meghódítása. Kevesen voltak akik feltudtak rá mászni,mivel az ágakat alaposan megkellet figyelni,hogy melyik vékonyabb és melyik vastagabb. Nekünk sikerült. Úgy másodikosok lehettünk,amikor sikerült sok horzsolás és esés után. Büszkék voltunk magunkra. Ez a Kert volt a második otthonunk a Park után. Ott is voltak igaz fák,de azok nem okoztak nehézséget senkinek,pont ettől váltak felejthetővé. Aki viszont megmászta a nagy fát az több szempontból is kimagaslott a többiek közül. Ez a fa volt az ahová Justinnal ketten bújtunk el,ha valami nyomasztott. Megnyugtatott amikor ott ültem az ágon és elérhetetlennek éreztem magam rajta. Justin is imádta ezt a helyet. Megnyugtatta őt is az ellenállhatatlanság amit a fa árasztott magából. Hangos dobbanásokkal szaladtam ki a Kertbe megijesztve evvel egy pár állatot,de most nem törődtem velük. Sietve indultam el a kinti padok között egyenesen a fa irányába. Hatalmas oldalt virágos ösvények mellett haladtam el. A fa már messziről látszott. Felszaladtam a kis füves lépcsőn,hogy közelebb érjek a fához,ahol meg is pillantottam Justint,de nem egyedül!
Hárman voltak. Hárman ültek azon az ágon,ahol régen Justinnal ketten foglaltunk helyet. Egy számomra idegen fiúval és lánnyal ültek ott. Nevettek,szórakoztak. Nagyon jól érezték magukat,velem ellentétben. Hirtelen könnyek szöktek a szemembe. A könnyeim patakszerűen folytak a szemeimből,futva rohantam abba az irányba ahonnan érkeztem,csak a lépcső utamat állta és hatalmas erővel estem a földre. Feküdtem,nem tudom,hogy észrevettek e,csak azt tudtam,hogy fájt. Fájt,hogy nem én vagyok azon az ágon Justinnal,hanem idegenek. Ők nem érdemlik meg Justint. Nem ismerik úgy,mint én.
A semmiből három alak nehezedett felém. Arcomat lehajtottam,tudtam kik azok. Nem akartam,hogy lássanak,főleg,hogy Ő ne.
-Valery jól vagy?-hallottam kedves hangját.
-Fogalmam sincs-néztem már rá. Arcáról sütött az aggodalom,mellette egy világosbarna hajú fiú guggolt. Másik oldalán egy fekete enyhén hullámos hajú lány foglalt helyet. Nem ismertem őket,de nem is akartam. Túl tökéletesek! Már most utálom őket!
-Gyere állj fel.-nyújtott kezet Justin amit el is fogadtam,utána a másik fiú is segíteni akart,de azt már nem fogadtam el. Erre Justin egy "Neked meg mi bajod?" nézéssel ajándékozott meg.
-Öhm oké mi akkor nem is zavarunk-nézett ránk a lány,majd két "Sziasztok" kíséretében távoztak a "körzetünkből".
-Na jó,most komolyan mi bajod van?-esett nekem egyből Justin.
-Nekem semmi-poroltam le zavartan a ruhámat ami tiszta kosz lett.
-Nézd-ült le a lépcsőre a Justin.-Elég sok minden történt az elmúlt napokban...ne tegyünk magunknak rosszat.
-Sajnálom-ültem le mellé-Szar alak vagyok-hajtottam le a fejemet a térdeimre.-Csak hiányoznak anyuék...a régi életem...meg te.-néztem rá,és a könnyeim újra folyni kezdtek.
-Idehallgass-törölgette a könnyeket az arcomról-Én mindig itt leszek neked,soha nem hagylak egyedül...Rám mindig számíthatsz.-puszilta meg az arcomat-mindig.
-Köszönöm-öleltem meg. Megnyugtató volt,hogy újra érezhettem erős kezeit magam körül. Most viszont nem történt semmi. Nem jöttek gépek,és nem jöttek bombák sem. A délután már rég beköszöntött így elindultunk,hogy valami vacsorát keressünk és erre mi más lenne közelebb,mint ahol most vagyunk. London.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése